Annika és a focidrukkerek, avagy dortmund-história

avagy miért nincs szívem kidobni semmit?

A Dortmundból hazacipelt cuccaim egy része még mindig érintetlenül várja, hogy szépen egyesével beleilleszem őket régi életem hétköznapi rendjébe. A hivatalos iratok, egyetemi jegyzetek, a falamra szókincsbővítés céljából kiaggatott, német szavakkal teleírt cetlik mellett számos olyan, számomra fontos holmi várakozik, mint diszkóbelépők, egy Amszterdam-Utrecht közti vonatjegy, óra alatti levelezések, szórólapok, képeslapok, ajándékok kötözőszalagjai, nagy jelentőséggel bíró éttermi számlák, egy masszáskrém, kávéházból elcsent cukorkászacskó, ésatöbbi, ésatöbbi. Lehet, mindezek felsorolása idiótán hat, de kihúzván az íróasztalom fiókját, még megrázóbb élményben volt részben, mint amilyent e rakás fölösleges papírfecni első ránézésre nyújthat. Ujjnyi hely sem volt ugyanis szabadon, mindent elborítottak az első egyetemi ősidőkból származó cetlik és szuvenírek, sőt, tekintélyes mennyiség akadt a gimnáziumi időkből, és ami rosszabb, kiskamasz korombeli őrültségek is összezsúfolódtak a David Duchovny-sztárfotó és vásott zokniból varrt kabalafigura mellett. Még szerencse, hogy a közvetlenül az Erasmus-félév előtt összegyűlt számtalan relikviát a koliban hagytam egy dobozban Ildi asztala alatt. A könyvekkel és befőttesüvegekkel degeszre tömött, 54 négyzetméteres lakásunkban a fiók az egyetlen hely személyes dolgaim számára, így aztán felmerült a kérdés, hogy hová préseljem össze az elmúlt fél év összes ereklyéjét, melyek mindegyikéhez egy-egy könnyes emlék fűzödik?...

Világos volt, hogy kénytelen leszek szortírozni és rendszerezni a végleg letűnt idők tárgyait az "újak" javára, ehhez azonban a kupleráj mélyébe kellett túrnom, és hát sajnos megdöbbentő felfedezések értek. Találtam például egy fotót egy srácról, akit hajdanán valószínűleg ismertem és feltehetőleg tetszett is, de a képet kezemben tartva egyszerűen képtelen voltam felidézni, ki a fészkes fekete fene lehet ő. (Ami kissé ijesztő annak fényében, hogy húszas éveim elején járok, és mindig is példátlan volt az arcmemóriám.)

Olyanokat találtam még, mint például:

- nekem címzett szerelmes levél a hatodik osztályból (vagy a hetedikből), az egyetlen fiútól, akinek szemüveges okostojásként tetszettem

- egy Keyo Paris-hajgumi, mely kapcsán a gimnáziumi osztálytársam megesketett, hogy mindenképp visszaadom neki, mert a tesójáé

- egy óraközi levelezés, melyben Dávid arra kér, feltétlenül menjünk el az egyik, általunk  és az egyetemi közvélemény által megbecsült professzor vendégelőadására (a professzor azóta felszívódott a szürke ködben, mert sikkasztás miatt körözni kezdték)

- a crikvenyicai üdülőhely egyik bárjából elcsent itallap (az este, melyen egyik percről a másikra egy halom olasz, tequilázni invitáló amorózó közt találtam magam egyedül)

- egy mcDonaldsos blokk, melyen egy kézzel írt jegyzet arról tanúskodik, hogy egy tévedés folytán 1300 Ft helyett 300 Ft-ért fogyasztottunk aznap

- két meglovasított csocsógolyó, az Isten tudja, honnan

- végül egy férfi alsónemű, a fiók legvégébe rejtve.

Azt hiszem, ez utóbbi vette el végérvényesen rendrakó kedvemet, nem gondoltam volna ugyanis, hogy a 17 évesen eldugott ruhadarab még mindig a rejtekhelyén lapul. Nem kell rosszra gondolni, vagyis nem arra kell gondolni, amire ilyenkor automatikusan szokás: az alsónadrág véletlenül került hozzám, viszont annak idején nem akartam a bugyijaim közé illeszteni, így aztán szűzleányos zavaromban a rumli mögé süllyesztettem. A tulajdonos valószínűleg nagyot nézne, ha néhai alsógatyáját lobogtatva felkeresném - kidobni viszont nincs szívem, mert megvan megvan neki is a személyes története, de azt hiszem, már így is eléggé elkalandoztam attól a topictól, melyben ez a blog eredetileg végrejött... 

Még februárban akadtam rá a rendkívül kedvező árú tescós táskára a fogyasztói rársadalom legnépszerűbb szentélyében, és amellett, hogy elvonszoltam benne Dortmundba a laptopomat, cipőimet, a hajszárítómat, könyveimet és minden nehezebb tárgyat, mely a nagykoffert csak további kilókkal súlyosbította volna, a Ryanair légitársasággal lebonyolított kézipoggyászos miniszünidőkre is mindig vele szállítottam a motyómat London és Sevilla légterébe. A táska kissé megviselt lett hát a végére (a vállon hordható nagyobb fület például dróttal kellett az aljzathoz erősíteni), arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó pillanatokban fog cserben hagyni. Augusztus elsején, elutazásunk reggelén teljes harci díszben indultunk el hárman a reptérre (Bogi, én és Kamil, az egyetlen legény talpon a vidéken, aki segített nekünk cipekedni), mikor is a furfangos kézitáska épen maradt szíja elengedett, és a poggyász Kamil válláról pontosan a Friedrichstrasse betonjára zuhant.

Abban a percben nem is mertem arra gondolni, mi történt a táskában lapuló, sokat próbált laptopommal, csak a becsekkolás után vettem elő a váróteremben, és ott szembesültem a ténnyel, hogy hiába kapcsol be, a képernyőn feltűnő tartalmakból csak sötét körvonalakat látni. 

Ezek után persze kiderült, hogy az eddig minden komolyabb attrocitást túlélt számítógépemnek nincs is különösebb problémája, csak a fénycső törött el benne. Viszont olyan régi darab, hogy alkatrészeit már nem gyártják, maximum külföldről lehetne beszerezni, így viszont már megérné akár egy újat is venni.

Szóval nem az ő hibája... Hanem a tescós táskáé!

Így esett ez az egyszeri buta lánnyal, aki azt hitte, jó vásárt csinált egykoron, erre pár hónapra rá bizony jól megszívta.

Hazatértemkor örömmel konstatáltam, hogy a paneltömbbünk előtti zöld placcot egy ultramodern, maximálisan EU-kompatibilis óriás-játszótérrel építette be a kreatív egerszegi önkormányzat. A placc korábban árnyas fáknak  és a kertvárosi kutyatartók meghitt sétáinak adott otthont, most kora reggeltől este 8-ig lármás gyerekhordák dühöngenek a kerítéssel körbekerített, kamerákkal megfigyelt, fáktól megfosztott, napszítta téren - ez önmagában nem lenne nagy probléma, csak hogy a játszótérhez tartozik egy gigantikus méretű ütőhangszer is, melyen a csemeték megpendíthetik zenei tudásuk zsengéit, kiverve az álmot azokank a gyanútlan egerszegi lakosoknak szeméből, akik reggel 8 és este 8 között még aludni szeretnének.

Én dortmundi kinntartózkodásom utolsó heteiben, iráni lakótársaim visongásától szenvedve is füldugóval aludtam, arra számítva, hogy majd itthon, a lakótelep csendes magányában kipihenhetem magam... Erre édes jó anyám súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy reggel 5 órától max hangerőn bömbölteti az olimpiai közvetítést, mintha egész életében nem érdekelte volna más, mint a párbajtőrözés és a 400 méteres vegyes úszás.

Mindenesetre nincs okom panaszra, mert a hazaérkezésem utáni bő egy hétből összesen három napot töltöttem el csak itthon, hála a rendkívül programdús Bűvészetek Völgyének és a Fruzsi által szervezett balatongyöröki wellnes-napoknak. Már a magyar tenger partján sütkérezve is kezdtem úgy gondolni a dortmundi szemeszterre, mint egy hosszú álomra, melyből most ébredtem fel, és képtelen vagyok elhinni, hogy mindez megtörtént velem.

Szóval még nem jutott időm a szinte kötelező módon jelentkező poszt-erasmus-depresszióra, melyen az összes, már hazatért ismerősöm átesett, mint valami bárányhimlőn. Főleg, hogy a tönkrement laptopom és telefonom miatti pénzhiányon, az egyetemből hátramaradt teljesítenivalón, a megszerzendő jogosítványon agyalok állandóan, néha beiktatva egy kis veszekedést a családtagjaimmal, kikkel 54 négyzetméteren szorongunk négyen - tesómmal egy akkora kisszobában, mint amekkorában én egymagam éldegéltem vígan Dortmundban...

Ma, július 26-án szombaton akkora, négy órán keresztül át tartó tornádó sújtott le Dortmundra, hogy a vonat- és metrósínek vízben álltak, a közlekedés lebénult, a kollégiumok lépcsőházából vödrökkel lapátolták ki az emberek az esőt, a Spunk, a legnépszerűbb kolikocsma pedig egészen a bejáratáig felett található feliratig víz alá került.

A vihart Kamillal, a lengyel fiúval a szobámból néztük végig – miközben én azt találgattam, vajon a teniszlabda nagyságú jégdarabok betörik-e az ablakom falát, ő végig a köztünk lévő viszony mivoltát taglalta meglehetősen felindult módon. A Ruhr-vidék eszement időjárása ekképen öntötte szimbolikus formába az erasmusos szívekben dúló tornádót... Na jó, ezt most csak azért írtam le, mert az ehhez fogható csöpögős kifejezéseket bizony el kell sütni, és mostanában felfokozott iróniával szemlélek minden jelenséget, melyeknek a gubancos szívügyekhez bármilyen köze is van.

A lényeg, hogy az eső befolyt a Lidlbe is, ezért az általam olyannyira kedvelt bevásárlóközpont korábban bezárt, ebből kiFOLYÓlag nem tudtam kaját venni, és ebből kifolyólag holnap bemegyünk a VÁROSBA dőnert enni (vasárnap ugyanis nincs nyitva semmi ebben az országban, legalábbis ebben a tartományban, de azt hiszem, ez nem új információ), ami azért nagy esemény, mert máskülönben fogalmam sincs, mivel ütném el a Dortmundban eltöltendő utolsó vasárnapomat. Természetesen szóba jöhetnének olyan dolgok, mint a falak kifestése (a házmester parancsára, mert a falak időközben megteltek a szobámat elárasztó pók- és szúnyoghordák tetemeivel), vagy annak mérlegelése, az öt hónap alatt felgyülemlett felespohár, szórólap és szuvenír közül melyiket is hagyjam itt a túlsúly miatt. De attól tartok, mindezt kedd délután, a gigantikus búcsúbuli előtt fogom elintézni, szerdán reggel ugyanis már le kell adnom a kulcsot, hogy aztán az utolsó két napot csodapaténk, Moritz lakásában vészeljem át – Moritz nélkül, ő ugyanis épp Portugáliábanfogja süttetni a fokhagymagerezdjeit egy „barátja” társaságában, akiről utolsó találkozásunk alkalmával látatlanban kiderült, hogy bizony valószínűleg Moritznak ”A” barátja lehet.

Minősíthetetlen módon elhanyagoltam a blogot, amit bizony nagyon sajnálok, ugyanis rengeteg minden interessant történt velem az utolsó bejegyzés óta – elhatároztam ezért, hogy annak ellenére, hogy augusztusban zalaegerszegi konyhánkban fogok ülni a családi számítógép előtt, az írást Magyarországon is folytatni fogom, persze nem a legújabb regionális hírekről és lakótelepi eseményekről, hanem könnyes megemlékezésként mindarról, amire emlékezni érdemes: Andalúzia fortyogó arab csempéitől elkezdve a barcelonai intenzív német nyelvkurzusig, az amszerdami potyapiálástól elkezdve a nagy utrechti belassulásig; egészen addig, hogyan akadtak ki az iráni lakótársaim azon, hogy a nálam vendégeskedő Dávid póló nélkül tette meg a szobám és a fürdőszobánk közt található 3 métert.

Szóval igyekszem majd mindent kiírni magamból, amit idő és türelem híján eddig nem tudtam feldolgozni - remélem, pár száz kilométerrel odébb minden emlék megszépül, legalábbis a rosszak eltűnnek. Jelenleg repülnék haza, mint a nyíl, ugyanis, nagyon, de nagyon elfáradtam - nem csak testileg, hanem agyilag, lelkileg, és úgy érzem, hogy ha még valami történik velem, kicsordul a pohár, és szétpukkadok.

Ha kedvenc szobatársam, a művészettörténész szakos Marton Ildikó látta volna, mekkora lelkesedéssel járom a londoni Tate Modern Museum termeit (miközben Tesó teljesen kitikkadva lohol a nyomomban), vagy micsoda áhítattal bámulom a National Galleryben Van Eyck Arnolfini házaspárát, rettenetesen leesne az álla!!...

Többször kifejtettem neki, hogy a festészet engem valamely génhiba folytán hidegen hagy, de a ködös Albionban töltött hétvége alatt mintha kicseréltek volna.

Illetve Anglia nem is volt olyan ködös, sőt, mondhatni a kedvemért Napos, sőt, Forró Albionná változott, megkönnyítve a napi 24 órás lótifutit London szinte kötelező látványosságai, mint pl. a Big Ben, a Westminster Apátság, a London Eye, Tower, British Museum, ésatöbbi, ésatöbbi között. Rémesen óriási ez a város, eléggé elrettentő, mindenesetre Camdan Townban (az őrültek lakta bohémnegyedben, ahol kivételesen sok magyar szót hallottunk – nyilván, mert a második zónában fekszik, ahol minden sokkal olcsóbb) szívesen eltöltenék pár hetet... Veronkával ösztönösen és teljesen véletlenül) betévedtünk a közvetlenül a buszmegálló mellett található meleg bárba, ugyanis a kiírás szerint ott lehetett legolcsóbban fish and chips menüt kapni. Senki nem jött zavarba, ugyebár én már megszoktam az ilyesmit - a melletünk lévő asztalnál pedig egy magyar homoszexuális párocska ült. Miért is ne? 

Rendkívül tanulságos volt Tesót az angol porontyokkal látni (ugyebár egy egyéves kislányt és egy ötéves kisfiút bébiszittel): az élmény annyira meghatározó volt, hogy legalább 6-7 évre visszarántott a gyermekvállalás gondolatától. Először is, a kislány első élménye velem kapcsolatban akkor történt, mikor Veronka a mosdóban tartózkodott, a baba teli torokból üvöltött a kiságyában, én pedig kétségbeesve próbáltam valami plüssjátékkal jobb kedvre deríteni, mindhiába. Aztán Veronika bejött, és rögtön észrevette, hogy a kölök azért sír, mert beszorult a lába a kiságy két rácsa közé, csak én balga ezt nem vettem észre. Miután nagy nehezen kiszabadítottuk Jameima vörössé vált mini lábacskáját, a bébi kábé órákig összeráncolt homlokkal figyelt, és az ellenszenve a nap végéig sem nagyon változott át a kisgyermekek szokásos barátságos közeledésévé, pedig én megtettem minden tőlem telhetőt (bár a kisbabákkal szemben sose voltam egy partibohóc). Másodszor, engem már az kifárasztott, hogy Tesót figyeltem, amint a gyerekkel bajlódik. Na de legalább van egyvalaki a családban, aki ért a gyerekekhez (anyun kívül).

Holnap pedig vár ránk a Nagy Kaland, indulunk Sevillába, mely tényt egyszerűen képtelen vagyok felfogni, ugyanis egyik lábam még Londonban van, a másikkal épp hogy ráléptem a német anyaföldre, a bloggal szemben pedig már az olaszokkal elköltött luxusvacsora óta elmaradásom van (Hollandiáról nem is beszélve).