Tegnap sikerült tökéletesen, német módra megünnepelni a nemzetközi nőnapot.

Majdnem egész nap Düsseldorfban voltunk, mely Dortmunddal ellentétben egy imádnivaló kikötővároska hatalmas korzóval, hajókkal, édibédi macskaköves utcácskákkal, sétáló párocskákkal és frizbiző/gördeszkázó fiatalokkal. (És még meleg is volt, bár nyilván Dortmundban is így volt aznap). Valószínűleg ha időm engedi, ide fogok menekülni az óriási üvegpalotákkal, business centerekkel és gyárakkal telezsúfolt városból, hová az én Erasmus-ösztöndíjam fél évre szólított – csak egy óra vonatútra van Dortmundtól, és van egy tökjó filmmúzeuma is, rettenetesen jó, láttam a Nosferatuból Drakula kosztümjét és műkörmeit, Chaplin egyik sálját, Eizenstein vázlatait, Andrzej Wajda önarcképét, eszközöket a vásári mutatványosok korából és a többi és a többi. Egy csomó mindent ki lehetett próbálni, a blue boxot is, hát, ekkor jöttem rá, hogy bizony van még mit fejlődnöm a filmtudomány terén.

Itt két órát elpepecseltünk Bogival, egész napra elveszítve ezzel az ósdi kamerák és híres rendezők/filmelméletírók hagyatékai közt űzött vad módjára keresztülcsörtető olaszokat, franciákat, amerikaiakat és az egész multikulturális társaságot a két német mentorral együtt.

És ez bizony nagy baj volt, mert a hazaút, hogyismondjam, kissé nehézkesre sikeredett. Már az első nap felsejlett bennem a gyanú, hogy gépünk leszállásákor valaki tömegközlekedési átkot szórt fejünkre, ekkor ugyanis egy teljes órát vártunk egy vonatra a süvítő jeges szélben (egy fa valahol a sínekre dőlt), aztán kb. 20 percet egy buszra, aminek gyakrabban kellett volna jönnie, és persze azóta is rohadt sokat kell várni mindenkire, mert ez a Ruhr-vidéki közlekedés egy csapnivaló silány szr, azt leszámítva, hogy az egyszerű ingázó vonatokon a toalett úgy néz ki, mint nálunk az Intercityn. Szóval a kikötőnél háromnegyed órát vártunk a buszra, mely a vasútállomásra vitt. Ott azonnal jött a Dortmundi S-Bahn, viszont nem lehetett beszállni: a vonat megérkezett, aztán szépen elegánsan, üresen elzakatolt az ellenkező irányba. Járatkimaradás. Kivel történik meg, ha nem velünk? Fél órát kellett várnunk a következőre, mely azonban olyan helyek felé vitt minket, melyeket idefele jövet nem nagyon láttunk, mint pl. Wuppertal, aztán végül kikötöttünk Hagenben, ahol a hangosbeszélő bemondta, hogy végállomás. Nos, én még ekkor sem veszítettem el a türelmemet, mert volt egy csatlakozás fél óra múlva Dortmundba (persze 10 perc késéssel), és így még esély is volt rá, hogy odaérjünk 9-re a Hauptbahnhofra a tündérmentorunkkal és valami nőcskével megbeszélt randevúra. Nos, rájuk aztán fél órát vártunk a jeges vasútállomáson fel-le sétálgatva a degenerált fejek között (mert nem voltunk biztosak abban, hova is beszéltük meg a találkozót),  aztán mikor befutottak, Moritz ártatlanul megkérdezte, hova menjünk. Haha! Vicces fiú, még jó, hogy nekünk, egy hete No.-ban tartózkodó magyaroknak teszi fel ezt a kérdést.
Bennem még mindig égett a vágy, hogy megismerjek végre egy épkézláb kocsmát, ahol teljes nyugodalomban elfogyaszthatok egy pohár bort, pontot téve az egész napos ámokfutásra és némiképp megünnepelve a nőnapot, melyet a körülöttem leledző hím egyedek mintha elfelejtettek volna. A városközpontban voltunk, elsétáltunk egy óriási repükő csészealjra vagy melegszendvicssütőre hasonlító művészeti alkotás mellett, és Moritznak meg a nememlékszemanevérepedigbemutatkozottnak pedig fogalma sem volt arról, hova menjünk. Kétszer is meg kellett kérdeznie egy járókelőt, de a helyet, ahova menni akartunk, nem találtuk meg. Végül beültünk valami helyre, ahol még ők se voltak előtte.

És attól tartok, nem is nagyon lesznek.

Már a bejáratnál odasúgta Bogi, hogy nahát, ezek elég érdekes fejek itt. Tényleg furcsa férfiak ültek mindenütt, de sebaj. Legalább meleg volt. A bor rohadt drágának tűnt, ittam hát 2 deci sört, mentem is azonnal a mosdóba, melynek falai pirosra voltak mázolva apró kék fényforrásokkal, és a vécében valami nyugodt férfihang beszélt németül, de fogalmam se volt, miről, leginkább egy relaxációs gyakorlathoz hasonlított. Aztán a toalett bejáratától elhoztam pár ingyenes programajánlót, főleg azért, mert az egyik címlapján egy helyes fiú feszített meztelen felsőtesttel, meg az újságban több is, nos, igen, ekkor már tudhattam volna. Az asztalnál elmondtam a többieknek, hogy furcsa dolgokat láttam az újságban. Aztán a csaj is mondta, hogy van egy sanda gyanúja. Körbenéztem, és valóban, alig volt nőnemű a kocsmában, szedett szemöldökű, szolizott fiúkat lehetett látni mindenhol (párban főleg), aztán felállt egy kígyótestű, karcsú legény a mellettünk lévő asztaltól, és finom, nőies mozdulatokkal ellejtett mellettünk. A felismerés akkora erejű volt, hogy minősíthetetlen módon kitört belőlem a röhögés (amúgy is egész nap vihorásztam, annyira fáradt voltam), kénytelen voltam az asztal alá bukni, ahol aztán a nevetés átcsapott bőgésbe.

Ez volt a vég, nőnapon egy rohadtdrága buzibárban, betegen, NFK-tól szenvedve, kész.

És a tetőpont: hazafelé az S-Bahnon egy megállóval korábban mondta be a hangosbeszélő, hogy „Dortmund Universität”; igen, ilyen a hetes buszon is megtörténik, itt viszont kicsit többet kell gyalogolni... A következő S-Bahn ugyanis kb. egy óra múlva jött volna. Így hát gyalogoltunk egyet a rendkívül kedvező időjárásban, valami sötét parkon keresztül, meg valami elhagyott építkezés mellett.

Szóval ez volt életem eddigi legizgalmasabb nőnapja, és az első dortmundi bárélményem is megvolt.

Viszont! Hazafelé a campuson láttunk kettő nyulat!... Édesek voltak, két méterre tőlünk legelésztek a rohadtnagy hidegben, de ez őket cseppet sem zavarta, sőt, a vakutól sem ijedtek meg, csak pár másodpercre ledermedtek, és figyeltek minket. Ezek a német nyulak. Legközelebb talán rókát látunk, vagy farkast, vagy barnamedvét.

A többi Erasmusos meg nyilván azt hiszi, hogy elvesztünk, meghaltunk, eladtak minket, vagy még mindig a filmmúzeumban vagyunk.

De a nyulakkal találkoztunk, mindjárt itt a húsvét! Éljen! :)

Még egy kép a múzeumból: