Ma, július 26-án szombaton akkora, négy órán keresztül át tartó tornádó sújtott le Dortmundra, hogy a vonat- és metrósínek vízben álltak, a közlekedés lebénult, a kollégiumok lépcsőházából vödrökkel lapátolták ki az emberek az esőt, a Spunk, a legnépszerűbb kolikocsma pedig egészen a bejáratáig felett található feliratig víz alá került.

A vihart Kamillal, a lengyel fiúval a szobámból néztük végig – miközben én azt találgattam, vajon a teniszlabda nagyságú jégdarabok betörik-e az ablakom falát, ő végig a köztünk lévő viszony mivoltát taglalta meglehetősen felindult módon. A Ruhr-vidék eszement időjárása ekképen öntötte szimbolikus formába az erasmusos szívekben dúló tornádót... Na jó, ezt most csak azért írtam le, mert az ehhez fogható csöpögős kifejezéseket bizony el kell sütni, és mostanában felfokozott iróniával szemlélek minden jelenséget, melyeknek a gubancos szívügyekhez bármilyen köze is van.

A lényeg, hogy az eső befolyt a Lidlbe is, ezért az általam olyannyira kedvelt bevásárlóközpont korábban bezárt, ebből kiFOLYÓlag nem tudtam kaját venni, és ebből kifolyólag holnap bemegyünk a VÁROSBA dőnert enni (vasárnap ugyanis nincs nyitva semmi ebben az országban, legalábbis ebben a tartományban, de azt hiszem, ez nem új információ), ami azért nagy esemény, mert máskülönben fogalmam sincs, mivel ütném el a Dortmundban eltöltendő utolsó vasárnapomat. Természetesen szóba jöhetnének olyan dolgok, mint a falak kifestése (a házmester parancsára, mert a falak időközben megteltek a szobámat elárasztó pók- és szúnyoghordák tetemeivel), vagy annak mérlegelése, az öt hónap alatt felgyülemlett felespohár, szórólap és szuvenír közül melyiket is hagyjam itt a túlsúly miatt. De attól tartok, mindezt kedd délután, a gigantikus búcsúbuli előtt fogom elintézni, szerdán reggel ugyanis már le kell adnom a kulcsot, hogy aztán az utolsó két napot csodapaténk, Moritz lakásában vészeljem át – Moritz nélkül, ő ugyanis épp Portugáliábanfogja süttetni a fokhagymagerezdjeit egy „barátja” társaságában, akiről utolsó találkozásunk alkalmával látatlanban kiderült, hogy bizony valószínűleg Moritznak ”A” barátja lehet.

Minősíthetetlen módon elhanyagoltam a blogot, amit bizony nagyon sajnálok, ugyanis rengeteg minden interessant történt velem az utolsó bejegyzés óta – elhatároztam ezért, hogy annak ellenére, hogy augusztusban zalaegerszegi konyhánkban fogok ülni a családi számítógép előtt, az írást Magyarországon is folytatni fogom, persze nem a legújabb regionális hírekről és lakótelepi eseményekről, hanem könnyes megemlékezésként mindarról, amire emlékezni érdemes: Andalúzia fortyogó arab csempéitől elkezdve a barcelonai intenzív német nyelvkurzusig, az amszerdami potyapiálástól elkezdve a nagy utrechti belassulásig; egészen addig, hogyan akadtak ki az iráni lakótársaim azon, hogy a nálam vendégeskedő Dávid póló nélkül tette meg a szobám és a fürdőszobánk közt található 3 métert.

Szóval igyekszem majd mindent kiírni magamból, amit idő és türelem híján eddig nem tudtam feldolgozni - remélem, pár száz kilométerrel odébb minden emlék megszépül, legalábbis a rosszak eltűnnek. Jelenleg repülnék haza, mint a nyíl, ugyanis, nagyon, de nagyon elfáradtam - nem csak testileg, hanem agyilag, lelkileg, és úgy érzem, hogy ha még valami történik velem, kicsordul a pohár, és szétpukkadok.