Tegnap mindenféle nevetségesen egyszerű körülmény között sör jutott a mobilomba, ezért nem hajlandó bekapcsolni. Most szétszerelve fekszik a párkányon, a gyér német napsütésben, miközben alul a fűtőtest úgy tüzel, mint március elején, hiába tekertem le nullára a kapcsolót, és hiába szerelte meg a házmester öt nappal ezelőtt.
Még mindig nem sikerült visszarázódnom a szürkécske dortmundi hétköznapokba: egyik agyféltekémet Utrechtben hagytam egy halálosan édes csatornácska partján, a másikat meg Magyarországon, jóanyám zöldségeslevese és a budapesti éjszakai élet között félúton, úgyhogy semmi esélyt nem látok rá, hogy ráhangoljam magam a jövő heti londoni, majd az azt követő sevilla-i utazásra.
Ma amúgy híres és fontos embernek érezhettem magam: készítettek rólam egy fotót az egyetemi újságban megjelenő cikkemhez, melynek tárgya elvileg az első németországi tapasztalaim, gyakorlatilag viszont nem szól semmiről, ugyanis Zalaegerszegen kellett megírnom. És Hollandiából kedden érkeztem meg Dortmundba, szerdán meg már indultam is tova a weeze-i reptérre (ahol pedig nem mással találkoztam, mint két ex-zrínyis iskolatársammal és egy volt kölcseyssel - miért is ne?). Szóval mindennel tele volt a fejem, a híres (és szánalmas) amszterdami kurvanegyeddel, a csatornákon csónakázó, borozgatós hollandusokkal (és mindenekelőtt a minden kisebb utcácskában rendkívül határozottan érezhető fűszaggal), a hazatérés megható könnyeivel (ahh!), csak épp Dortmundról szóló szellemes gondolatokkal nem. A rovatvezető mégis meg volt elégedve a cikkel, nyilván azért, mert a németek híján vannak a jól fejlett humorérzéknek.
Még az a szerencse, hogy a számítógépem működik (még ha ismét tetűlassú is), máskülönben hamut hintenék a fejemre és kivonulnék a koli mögött található csalánosba nyulakkal és mókusokkal társalogni. A mai amúgy nagy nap, mert KIMOZDULUNK: Akáékkal elmegyünk moziba az Indiana Jonesra. Remélem, érteni fogom, miről beszélnek majd, mert a németem a "külföldön" töltött két hét hatására erőteljesen visszafejlődött (az angolomról és az állítólagos spanyolomról nem is beszélve).
Még mindig nem sikerült visszarázódnom a szürkécske dortmundi hétköznapokba: egyik agyféltekémet Utrechtben hagytam egy halálosan édes csatornácska partján, a másikat meg Magyarországon, jóanyám zöldségeslevese és a budapesti éjszakai élet között félúton, úgyhogy semmi esélyt nem látok rá, hogy ráhangoljam magam a jövő heti londoni, majd az azt követő sevilla-i utazásra.
Ma amúgy híres és fontos embernek érezhettem magam: készítettek rólam egy fotót az egyetemi újságban megjelenő cikkemhez, melynek tárgya elvileg az első németországi tapasztalaim, gyakorlatilag viszont nem szól semmiről, ugyanis Zalaegerszegen kellett megírnom. És Hollandiából kedden érkeztem meg Dortmundba, szerdán meg már indultam is tova a weeze-i reptérre (ahol pedig nem mással találkoztam, mint két ex-zrínyis iskolatársammal és egy volt kölcseyssel - miért is ne?). Szóval mindennel tele volt a fejem, a híres (és szánalmas) amszterdami kurvanegyeddel, a csatornákon csónakázó, borozgatós hollandusokkal (és mindenekelőtt a minden kisebb utcácskában rendkívül határozottan érezhető fűszaggal), a hazatérés megható könnyeivel (ahh!), csak épp Dortmundról szóló szellemes gondolatokkal nem. A rovatvezető mégis meg volt elégedve a cikkel, nyilván azért, mert a németek híján vannak a jól fejlett humorérzéknek.
Még az a szerencse, hogy a számítógépem működik (még ha ismét tetűlassú is), máskülönben hamut hintenék a fejemre és kivonulnék a koli mögött található csalánosba nyulakkal és mókusokkal társalogni. A mai amúgy nagy nap, mert KIMOZDULUNK: Akáékkal elmegyünk moziba az Indiana Jonesra. Remélem, érteni fogom, miről beszélnek majd, mert a németem a "külföldön" töltött két hét hatására erőteljesen visszafejlődött (az angolomról és az állítólagos spanyolomról nem is beszélve).
