Ha kedvenc szobatársam, a művészettörténész szakos Marton Ildikó látta volna, mekkora lelkesedéssel járom a londoni Tate Modern Museum termeit (miközben Tesó teljesen kitikkadva lohol a nyomomban), vagy micsoda áhítattal bámulom a National Galleryben Van Eyck Arnolfini házaspárát, rettenetesen leesne az álla!!...
Többször kifejtettem neki, hogy a festészet engem valamely génhiba folytán hidegen hagy, de a ködös Albionban töltött hétvége alatt mintha kicseréltek volna.
Illetve Anglia nem is volt olyan ködös, sőt, mondhatni a kedvemért Napos, sőt, Forró Albionná változott, megkönnyítve a napi 24 órás lótifutit London szinte kötelező látványosságai, mint pl. a 
Big Ben, a Westminster Apátság, a London Eye, Tower, British Museum, ésatöbbi, ésatöbbi között. Rémesen óriási ez a város, eléggé elrettentő, mindenesetre Camdan Townban (az őrültek lakta bohémnegyedben, ahol kivételesen sok magyar szót hallottunk – nyilván, mert a második zónában fekszik, ahol minden sokkal olcsóbb) szívesen eltöltenék pár hetet... Veronkával ösztönösen és teljesen véletlenül) betévedtünk a közvetlenül a buszmegálló mellett található meleg bárba, ugyanis a kiírás szerint ott lehetett legolcsóbban fish and chips menüt kapni. Senki nem jött zavarba, ugyebár én már megszoktam az ilyesmit - a melletünk lévő asztalnál pedig egy magyar homoszexuális párocska ült. Miért is ne?
Rendkívül tanulságos volt Tesót az angol porontyokkal látni (ugyebár egy egyéves kislányt és egy ötéves kisfiút bébiszittel): az élmény annyira meghatározó volt, hogy legalább 6-7 évre visszarántott a gyermekvállalás gondolatától. Először is, a kislány első élménye velem kapcsolatban akkor történt, mikor Veronka a mosdóban tartózkodott, a baba teli torokból üvöltött a kiságyában, én pedig kétségbeesve próbáltam valami plüssjátékkal jobb kedvre deríteni, mindhiába. Aztán Veronika bejött, és rögtön észrevette, hogy a kölök azért sír, mert beszorult a lába a kiságy két rácsa közé, csak én balga ezt nem vettem észre. Miután nagy nehezen kiszabadítottuk Jameima vörössé vált mini lábacskáját, a bébi kábé órákig összeráncolt homlokkal figyelt, és az ellenszenve a nap végéig sem nagyon változott át a kisgyermekek szokásos barátságos közeledésévé, pedig én megtettem minden tőlem telhetőt (bár a kisbabákkal szemben sose voltam egy partibohóc). Másodszor, engem már az kifárasztott, hogy Tesót figyeltem, amint a gyerekkel bajlódik. Na de legalább van egyvalaki a családban, aki ért a gyerekekhez (anyun kívül).
