avagy miért nincs szívem kidobni semmit?

A Dortmundból hazacipelt cuccaim egy része még mindig érintetlenül várja, hogy szépen egyesével beleilleszem őket régi életem hétköznapi rendjébe. A hivatalos iratok, egyetemi jegyzetek, a falamra szókincsbővítés céljából kiaggatott, német szavakkal teleírt cetlik mellett számos olyan, számomra fontos holmi várakozik, mint diszkóbelépők, egy Amszterdam-Utrecht közti vonatjegy, óra alatti levelezések, szórólapok, képeslapok, ajándékok kötözőszalagjai, nagy jelentőséggel bíró éttermi számlák, egy masszáskrém, kávéházból elcsent cukorkászacskó, ésatöbbi, ésatöbbi. Lehet, mindezek felsorolása idiótán hat, de kihúzván az íróasztalom fiókját, még megrázóbb élményben volt részben, mint amilyent e rakás fölösleges papírfecni első ránézésre nyújthat. Ujjnyi hely sem volt ugyanis szabadon, mindent elborítottak az első egyetemi ősidőkból származó cetlik és szuvenírek, sőt, tekintélyes mennyiség akadt a gimnáziumi időkből, és ami rosszabb, kiskamasz korombeli őrültségek is összezsúfolódtak a David Duchovny-sztárfotó és vásott zokniból varrt kabalafigura mellett. Még szerencse, hogy a közvetlenül az Erasmus-félév előtt összegyűlt számtalan relikviát a koliban hagytam egy dobozban Ildi asztala alatt. A könyvekkel és befőttesüvegekkel degeszre tömött, 54 négyzetméteres lakásunkban a fiók az egyetlen hely személyes dolgaim számára, így aztán felmerült a kérdés, hogy hová préseljem össze az elmúlt fél év összes ereklyéjét, melyek mindegyikéhez egy-egy könnyes emlék fűzödik?...

Világos volt, hogy kénytelen leszek szortírozni és rendszerezni a végleg letűnt idők tárgyait az "újak" javára, ehhez azonban a kupleráj mélyébe kellett túrnom, és hát sajnos megdöbbentő felfedezések értek. Találtam például egy fotót egy srácról, akit hajdanán valószínűleg ismertem és feltehetőleg tetszett is, de a képet kezemben tartva egyszerűen képtelen voltam felidézni, ki a fészkes fekete fene lehet ő. (Ami kissé ijesztő annak fényében, hogy húszas éveim elején járok, és mindig is példátlan volt az arcmemóriám.)

Olyanokat találtam még, mint például:

- nekem címzett szerelmes levél a hatodik osztályból (vagy a hetedikből), az egyetlen fiútól, akinek szemüveges okostojásként tetszettem

- egy Keyo Paris-hajgumi, mely kapcsán a gimnáziumi osztálytársam megesketett, hogy mindenképp visszaadom neki, mert a tesójáé

- egy óraközi levelezés, melyben Dávid arra kér, feltétlenül menjünk el az egyik, általunk  és az egyetemi közvélemény által megbecsült professzor vendégelőadására (a professzor azóta felszívódott a szürke ködben, mert sikkasztás miatt körözni kezdték)

- a crikvenyicai üdülőhely egyik bárjából elcsent itallap (az este, melyen egyik percről a másikra egy halom olasz, tequilázni invitáló amorózó közt találtam magam egyedül)

- egy mcDonaldsos blokk, melyen egy kézzel írt jegyzet arról tanúskodik, hogy egy tévedés folytán 1300 Ft helyett 300 Ft-ért fogyasztottunk aznap

- két meglovasított csocsógolyó, az Isten tudja, honnan

- végül egy férfi alsónemű, a fiók legvégébe rejtve.

Azt hiszem, ez utóbbi vette el végérvényesen rendrakó kedvemet, nem gondoltam volna ugyanis, hogy a 17 évesen eldugott ruhadarab még mindig a rejtekhelyén lapul. Nem kell rosszra gondolni, vagyis nem arra kell gondolni, amire ilyenkor automatikusan szokás: az alsónadrág véletlenül került hozzám, viszont annak idején nem akartam a bugyijaim közé illeszteni, így aztán szűzleányos zavaromban a rumli mögé süllyesztettem. A tulajdonos valószínűleg nagyot nézne, ha néhai alsógatyáját lobogtatva felkeresném - kidobni viszont nincs szívem, mert megvan megvan neki is a személyes története, de azt hiszem, már így is eléggé elkalandoztam attól a topictól, melyben ez a blog eredetileg végrejött...