Még februárban akadtam rá a rendkívül kedvező árú tescós táskára a fogyasztói rársadalom legnépszerűbb szentélyében, és amellett, hogy elvonszoltam benne Dortmundba a laptopomat, cipőimet, a hajszárítómat, könyveimet és minden nehezebb tárgyat, mely a nagykoffert csak további kilókkal súlyosbította volna, a Ryanair légitársasággal lebonyolított kézipoggyászos miniszünidőkre is mindig vele szállítottam a motyómat London és Sevilla légterébe. A táska kissé megviselt lett hát a végére (a vállon hordható nagyobb fület például dróttal kellett az aljzathoz erősíteni), arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó pillanatokban fog cserben hagyni. Augusztus elsején, elutazásunk reggelén teljes harci díszben indultunk el hárman a reptérre (Bogi, én és Kamil, az egyetlen legény talpon a vidéken, aki segített nekünk cipekedni), mikor is a furfangos kézitáska épen maradt szíja elengedett, és a poggyász Kamil válláról pontosan a Friedrichstrasse betonjára zuhant.
Abban a percben nem is mertem arra gondolni, mi történt a táskában lapuló, sokat próbált laptopommal, csak a becsekkolás után vettem elő a váróteremben, és ott szembesültem a ténnyel, hogy hiába kapcsol be, a képernyőn feltűnő tartalmakból csak sötét körvonalakat látni.
Ezek után persze kiderült, hogy az eddig minden komolyabb attrocitást túlélt számítógépemnek nincs is különösebb problémája, csak a fénycső törött el benne. Viszont olyan régi darab, hogy alkatrészeit már nem gyártják, maximum külföldről lehetne beszerezni, így viszont már megérné akár egy újat is venni.
Szóval nem az ő hibája... Hanem a tescós táskáé!
Így esett ez az egyszeri buta lánnyal, aki azt hitte, jó vásárt csinált egykoron, erre pár hónapra rá bizony jól megszívta.
